|
|  | |
GONDOLAT-MŰHELYÜNK
A gyengébbik NEMnek gyengédebb IGENt!
Ennek a rövid történetnek az élet ad színpadot. Ha tetszik, ha nem ez a darab nap mint nap megy, csupa főszereplőkből áll, műsorra tűzte a Magyarország Hétköznapjai Társaság és azóta mindig visszatapsolják.
Téglaépület, két szoba hallos lakás, erkéllyel,
ahova teregetni lehet. Anyu lassan negyven lesz, apu
már három éve megünnepelte a neves évfordulót.
Gyerekeik öt, tizenkettő és tizennégy évesek.
Minden teljesen rendben van.
Lakás felújítva, kötelező státuszszimbólumok beszerezve: bárszekrény, nagyképernyős tévé, dévédé, mosogatógép.
A ház előtt egy szuzuki figyel, Apával együtt mennek munkába reggelente és együtt térnek haza. Nem tudja szegényke, hogy vannak utak a városon kívül is – úgyhogy legalább ő nem vágyik a tengerpartra. Anyu sem egyedül megy a vízművekhez dolgozni: az óvodáig és az iskoláig elkísérik a gyerekei. Aztán szorgalmasan adminisztrál, borítékol, az asztal alatt egy másik székre felteszi a lábát, mert fáj a sok üléstől. Apu villanyszerelőket rendezget délutánig, aztán kinyitja a világra néző elektromos ablakot és váltogatja a csatornákat.
Mire a lurkók elalszanak, őket is vonzzák a párnák. Feltöltik az elemeket, hogy újra és újra eljátszhassák a történetet. Apu és Anyu és a Gyerekek egy jó családot alkotnak. Apu és Anyu szeretik egymást. Apu szerint ezt Anyu tudja, mert egyszer elmondta neki, és azóta nem vonta vissza a szavát. Anyu néha szomorú, a spájzba dugja a fejét és sírdogál, mert Apu nem erősíti meg a vallomását és Anyu azt hiszi, hogy már nem szereti. Fél a visszautasítástól és ezért nem mer közeledni. Apu tolerálja a visszahúzódását, a hosszú házasság számlájára írja. Többet ölelné asszonyát, de nem akarja folyton macerálni. Így éldegélnek tizenöt éve.
Így éldegélnek még húsz évig?
Én át akarom írni ezen a ponton a történetet!
Mi lenne, ha Apu egyszerűen elmondaná Anyunak, hogy IGEN, látja a napi küzdelmeit, IGEN, szereti az otthonát, és IGEN imádja a vastag, olajos palacsintáját. Elmondaná neki, hogy tudja, hogy őszülget a haja és ez tetszik neki, sőt vonzónak találja. Elmondaná neki hosszan, lassan és aztán szeretkeznének is hosszan, lassan, és aztán boldogan élnének hosszan… még ha a végén kicsit lassan is.
Mit érnek az elrejtett kincsek?!
 Nahát azt már NEM! Még hogy írjak neked és adjam
ki az érzéseimet?! Álljon meg a hegyi menet, én nem
adom ki csak úgy magamat!!!
Mire mennél azzal, ha tudnád, hogy milyen sokat jelentesz
nekem és még senki nem tudta megpendíteni bennem azokat
a húrokat, amelyeket neked sikerült. Ugyan, érdekelne is téged,
hogy remegnek a lábaim, amikor meglátom, hogy feltűnik a
kanyarban az alakod és az igazi örömöt is az jelenti,
ha törhetem a fejemet, hogy mivel ajándékozzalak meg a
névnapodon?!
Szóval, belőlem nem csikarsz ki egy kedves szót sem!
Pedig ha tudnád, mennyire hiányzol, biztosan megcsillogtatnál
egy könnyet a szemedben. Jaj, őrülten odavagyok érted: az
illatod, az orrod, a hangod – mind az éltető erőt jelenti nekem.
De NEEEM! Egy szó nem sok, tőlem annyit sem kapsz, inkább elsorvadok, kiszáradok, fortyogok a saját levemben. Ha elmondanám, csak nyeregben éreznéd magad, jólesne és elmosolyodnál és átölelnél és megbeszélnénk és aztán még a végén boldogan élnénk….
A francba, hol egy lap?! Írnom kell neked!
Ballagásra...
 Anyám folyton azt hajtogatja, hogy tegnap születtem,
hihetetlenül gyorsan elröpült ez a tizennyolc év.
Nyomatékosan mindig hozzáteszi.
Majd meglátod te is, ha gyereked lesz!
Eddig azt mormoltam magamban: Én? Soha! Miről beszél?
Ma viszont megérintett valami az elmúlásból.
Hónapokon keresztül csak azt éreztem, miként erősödik meg
fölöttem a közelgő vizsgák réme. Hatalmas testet növesztett,
kidüllesztette a mellét és iszonyú súlyával a vállamra nehezedett.
Azt hittem, sosem lesz vége, de aztán lefoszlott rólam az utolsó
darabja is.
Lassan, de biztosan felemelt a megkönnyebbülés. Visszanézve olyan csekélységnek tűnt az a néhány órás vizsga. Már nem vártam a szabadulásomat az iskola rabságából, inkább úgy éreztem, hamarosan kiűzetek a Paradicsomból. A ballagással, a bankettel vége a középiskolának, védtelenül kikerülök a nagybetűs életbe.
Hirtelen az egész iskola épület olyan barátságosnak tűnt - a folyosók falain a lambéria, a lépteink alatt kicsorbult lépcsők, sőt még az osztálytermek illata is.
Vicces. Itt állok a várva várt kapuzárás előtt és nem akarok elmenni. Hirtelen szeretem a tanáraimat, hiányoznak az unásig ismételt szófordulataik, hirtelen úgy gondolom, a szavaik nem csak üres frázisok voltak.
Szeretném megköszönni nekik, amit kaptam tőlük. Elképzelem, hogy eléjük állok, nyitom a számat, de a hangok benn maradnak. Bambán állok, mint egy lüke végzős diák, belül pedig dübörögnek a hálás mondatok. Abban bízom, hogy most is átlátnak rajtam, és pontosan tudják a gondolataimat ki sem kell mondanom!
ESKÜVŐ - Egy bánatanya öröme...
A minap a fotókat rendezgettem. Óriási volt a rendetlenség a dobozban, szerintem legalább
tíz éve nem érezték gondos kezek érintését azok az emléklenyomatok. Csak a híradó ideje
alatt szándékoztam sebtében összepakolni, mivel a fiam a hétvégén megnősül, és tudni
akartam, hány szabad albumom is van.
 Ennek ellenére ott ültem hajnalig, egy százas csomag
pézsét telefújtam. Az oka egyrészt a felszabaduló por és
az allergiám találkozása, másrészt azonban a
szívemben felszakadó, elmosódott kontúrral bíró múlt
és az éles vonalakkal megrajzolt jelen találkozása
volt.
Miután lefeküdtem az ágyamba, még sokáig figyeltem a sötétben a mennyezetről lecsüngő lámpa árnyát. A szemem abba kapaszkodott, mialatt a gondolataim időutaztak. Nem tudtam elhessegetni a képek által felszabadított emlékeket. A nagyanyám fiatal korában karcsú volt és gyönyörű, akár egy színésznő. Az egyik fotón belemosolyog a kamerába és a vállán egy kiscica ül. Az asszonyi tekintetben ott bujkál az élettel való elégedettség, a kihívó nőiség, a cica nézése pedig azt mondja „… felfedezem a világot…” Hol van már az a cica….?! Vajon sikerült neki megfogni a legkövérebb egeret, amiről álmodott? Hol van már a nagyanyám szépségének ereje? A temetőben egy repedezett sírkő borul rá.
Nem hagytak aludni az emlékek, jöttek hívatlanul… Egy izmos tanárember az iskola előtt, a nagyapám, egy kisfiús tekintetű suhanc, az apám, egy önmagát próbálgatva pózoló nagylányka, az anyám… Ők mind léteztek, éhesek voltak, falatoztak, szenvedélyes szerelembe estek, sóhajtva álmodoztak… mint ma én vagy a gyermekeim. Az idő elrabol bennünket is!
A házasságkötő teremben állok a legelső széksor előtt. Néhány lépcsővel följebb a fiam és a menyasszonya. A felnőtt fiam és a nő, akit maga mellé választott társnak egy életre. Aki néhány mondat múlva a felesége lesz, akivel majd a fotókon feszít…, aki világra hozza az unokámat, aki majd szintén felnő és egyszer talán magabiztosan néz bele a kamerába, a vállán egy cicával…Remélem, így lesz! Hiszen ezért történik minden. Ezért mosolyognak a régi képeken összekapaszkodva az őseim és a gyermekeim.
Nézem a fiamat. Megborotválkozva olyan kisfiús. Mindjárt kimondja az IGENt…
Nem mondta ki, csak a dörmögő hangon kigurult a száján. Ezzel egyidőben lepereg előttem egy film. A mi filmünk: ANYA és FIA filmje.
A vajúdási fájdalmak verejtéket csaltak a homlokomra. Az egyre sűrűsödő fájáserdőből egy tisztásra értem: a mellemre rakták az éppen megszületett gyermekemet. A tenyerem betakarta összegömbölyödő kis testét... Mindig úgy aludt el, hogy nem nyelte le az utolsó korty anyatejet. Emlékszem a báránykás pizsamájára, amiben jókat hempergett az ágyon. A tejszagú puha puszikra, amiket csak egy gyermek adhat az anyjának. Emlékszem az első szóra, az első lépésekre, az első kibújó fogacskára. A könnyekre, a nevetésekre, a lázadásokra, a már rég megdőlt elvekre. Emlékszem mindenre… és szívből kívánom, neki is legyen egyszer része hasonló csodákban. Mert bár okoz bánatot az emlékezés, de ad egy olyan örömöt is, amihez más módon nem juthatunk!
ELMÚLÁS - Csupán hét betű…
Ha a szívemet kérdezem, mikor ismertem meg azt a pajkos szeplős lánykát, aki ma is a feleségem, azt feleli, kábé öt éve.
Ha az eszemet, akkor bizony odavágja: van annak már ötven éve is.
 Ha lehunyom a szemem, még most is olyannak
érzem őt, amilyen volt.
Csintalan, álmodozó bakfisnak.
Magamat pedig egy erőtől duzzadó, vágyakkal és
világmegváltó gondolatokkal teli ifjúnak.
Ő és én még ma is olyanok vagyunk egymás és a magunk
lelkének mélyén, mint azelőtt.
...Felpattan a szemhéjam, délutáni álmodozásom felfüggesztődik és belépek a valóságba. Nézek előre, fogva tart az ablak fénye.
Hallom az öreg óra súlyos ketyegését. Jár... Az idő megy... Semmim sem fáj most, ülök a fotelban, a csöndben még talán azt is el tudom hinni, hogy az vagyok, aki az imént voltam gondolatban.
Kicsit félve, a szemem sarkából pillantok rá, a feleségemre. Keresztrejtvényt fejt, vastag szemüvege az orra végére csúszik. Rutinból visszatolja. Hány és hány éve látom már ezt a mozdulatot, most mégis olyan valószínűtlenül hat. Kutatom benne az én egykori pajkos kis szeretőmet. Nincs remény...
Mély ráncok takarják, az idő lassan vastag palástot húzott a múltra. Jól bebugyolálta, elrejtette, ne is lássam. Mikor formálódott át? Hogy történhetett? Olyan lassan, de biztosan történt, hogy csak most döbbenek rá. Rádöbbenek és súlyos ez a döbbenet. Annyira hiányzik az egykori önmagunk, hogy belesajdul az öreg szívem.
Rám néz a törékeny csontú asszonyom, bütykös kezeivel markolja a tollat, körözteti a hegyét az újságpapír fölött.
„Visszafordíthatatlan folyamat, hét betű. Mi az, papa?” – kérdezi és engem fürkész.
„ELMÚLÁS” – suttogom halkan.
Felderül az arca, mosolyog. Mosolyog, táncolnak a ráncok a szeme körül, nevet a szája, egész lényével sugározza felém a szeretetét és ebben a pillanatban meglátom benne az én szertelen, ifjú szerelmemet. AZ ÖRÖK PÁROMAT...
Minőség vagy mennyiség?
Húsvét, húsvét, húsvét...
Lássuk csak, milyen ízű ez a szó?
Milyen ízű ez az ünnep?
Kinek milyen… ízlése, tapasztalata és
meggyőződése szerint.
Nekem egyet jelent a gyerekkori emlékek
alapján: „tavaszi levegőben szálló kölni illat
és várakozás”.
Vajon ki jön locsolni? Hány férfi, fiú, krapek, hapi, srác teszi nálam tiszteletét és önt
hajon occsó izéjével?!
Mindent beleng az izgalom a lányos házban. Sütemény az asztalon, friss virág a vázában, masni a fényes frizurában…. Kislányok, nők és még annál is nőbbek vasalt ruhában.
Az első hajnalban csenget, verset mond, hangja még érdes a koránkeléstől, önt, csörren a zsebében némi apró és már el is tűnt a lépcsőházi kanyarban. A másodiknál már olajozottabb a mosolyunk, kínáljuk a sütit, próbálgatjuk nőiességünket… jól megy, hisz sok locsoló jön, van kiken gyakorolni.
Fél tizenegykor már a huszadik strigulát húzom be a naptárba. Fényesre fogdossák a kilincset a vendégeink, nem szeretnek összegyűlni, pár szép bók és már mennek is. Ebéd után az erkélyről bámuljuk a húgommal az elázottabbak utcai bóklászását...
Mikor elunom, megnézem szépségemet számokban kifejezve. A harminchatot elégségesnek találom, valószínű, hogy el fogok kelni néhány év múlva. Mégsem vagyok boldog, mert hirtelen belémvillan a felismerés, miért fontosabb a minőség a mennyiségnél.
Ő nem jött el. Csak Ő nem jön el soha… az éppen aktuális hercegem, aki a szívemben él.
Azóta sokat fordult a Föld, sokat fordult az életem és a húsvét is mást jelent a számomra, de tinikorom locsoló ünnepének illatát mindig szívesen idézem fel magamban mikor álmukból ébredve elsőt nyújtózzák a fák.
NŐNAP - Nővé nőve
Hol kezdődik a nő?
Azzá lesz, vagy simán nőnek születik?
Még magzatként a hóna alá csapja az x kromoszómát
és megkezdi a küldetést vagy világra jön tabula rasa és
az élet érleli őt nővé?
Ki tudja? Talán minden nő…
Mondjuk, én nem, de sokat töprengek rajta.
Mindenhova elkísér ez a hátsó gondolat: velem jön, mikor oviba fuvarozom a kisfiamat, óvatosan belapul a váltógatya szárai közé, velem jön, ha suli előtt várom a nagyfiamat, és cipelem a három táskáját a kocsiig.
A nőiség gondolata a fakanálon nevetve lóbálja a lábait, amíg a paprikás krumplit főzöm, aztán simán átül velem a laptophoz, hogy belessen a munkáimba. A gépbe ruhákat pakolok, s parfümként örök illatmolekula öblítőt löttyintek a tartályba. (Tudom, hogy ilyen nem létezhet, de kell a luxus, hogy elhihetem).
A fürdetésnél, rakodásnál, vasalásnál csak egyedül robotolok, azt utálja a kis töprengő gondolat…, de amint befejeztem az esti mese olvasását és megyek fürödni, újra ott van és kérdez.
Miért csinálod?
Jó ez neked?
Most egy kis pihi, aztán kezdhetsz mindent elölről. Már kora reggel gondoskodsz, oltod a család éhét, szomját, oldod minden gondját, baját. Dolgozni rohansz, majd vacsorát vásárolni. Ha borul feltörlöd, ha törik, összeszeded, ha szakad megvarrod, ha beszél, meghallgatod. Este persze az olcsó áruházi hálóingben eljátszod a végzet asszonyát, s mikor Ő már jólesően horkol, átismétled, kinek lesz névnapja, s mit vásárolj neki a semmiből.
Kell ez neked?
Részemről sóhaj, és nincs válasz…
Megnézem a fiúkat, nézem, ahogyan alszanak. Olyanok, mint az angyalok. A szívem mosolyog, a szemem sír. Hazaér a párom, odakucorodok mellé és lehunyom a szemem. A tévé halkan szól, a család szuszog… nyugalom vesz körül.
Igen, jó nőnek lenni.
VALENTIN NAPRA - Üzenet a semmibe...
A minap a kisboltban egy fiatalember a
„Menjen már arrébb, mama!” hangzású mondattal
ajándékozott meg.
Odakaptam a fejem és rászegeződött a tekintetem.
Valami titokzatos erő néhány kínosan hosszú
másodpercre összeláncolta a pillantásunkat.
A magam részéről egyetlen magyarázatként
azt találtam, hogy többet láthattunk egymásból,
mint a külső szemlélők.
A fiatalember arca, tekintete, aurája kulcsként működött, mikor találkozott az én gondolatvilágommal. A másodperc tört része alatt kinyitotta azt az ajtót, amely a legszebb emlékeimet rejtette.
Fizette az uzsonnáját a pénztárnál, és elsietett a barátaival. Én azonban lassan lépkedtem a járdán hazafelé, és gondolatban beosonva a sokáig zárt szobába élveztem, ahogy eláraszt a régi szerelem emléke...
Mivel régóta csak az foglalkoztatott, hogy kijövök-e a nyugdíjamból, bevettem-e már az aznapi tablettáimat és rendben van-e az öreg macskám emésztése, ezért felfrissítettek a szokatlan gondolatok.
Felrémlettek hangok, nevetések, érintések… Megállapítottam, hogy ötven év sem elég hozzá, hogy teljesen eltűntesse a szívbe égetett szerelmi nyomokat.
Éppen ezen a kopott utcán haladtunk összebújva, ketten egy új egészet alkotva.
Hirtelen annyira hiányzott az egykori szerelmem… Feltört bennem egy érzés, hogy mindjárt feltűnik délceg alakja a sarkon és egyre sietősebb léptekkel igyekszik felém, végül átölel és szorít, szorít, sohasem enged el.
Megszédültem, meg kellett támaszkodnom az omladozó vakolatú ház oldalában. Lehunytam a szemem. A fájdalmas hiány engedett lelkem szorításán és a megkönnyebbülés könnyével megszökött belőlem.
Tovább lépkedtem a poros aszfalton, közben azon elmélkedtem, bárcsak lenne módom csokorba kötve elküldeni neki az iménti érzéseimet… a nagy SEMMIBE!
Most mondom…
 Tizenhét éve nagyon hideg karácsonyunk volt.
Emlékszel, Szerelmem?
Egy levélkét dobtam be a postaládádba ezzel a
szöveggel, hogy „Boldog huszonharmadik szülinapot, Ádám!”
Éppen karácsony este csöngettél fel hozzánk, apa nagyon
mérges volt. Olyan jóképűnek láttalak, erősnek,
rettenthetetlennek. Szembeszálltál apával udvariasan.
Olyan volt, mint amikor a királyfi elmegy a királylányért,
s méltó küzdelemben „elszerzi” a sárkánytól.
Lementünk a ház elé. S kint a kerítés mellett megálltunk.
A házak ablakaiban sorra villantak fel a karácsonyfák
lámpácskái. Némelyik - akkori divat szerint - úgy villogott,
mint egy rakéta a kilövéskor.
Nevettünk azon, hogy akik körülállják, másnap mehetnek a
szemészetre.
A Te vicced volt, nagyon tetszett!
Mondtam már?... Most mondom.
A hó akkor már egy napja nem esett, kis ösvényeket kapart mindenki a birodalma előtt.
Én egy hókupacra álltam, hogy magasabb legyek. Nem fáztam, az izgalomtól remegtem csupán. A szám éppen egyvonalba került a Tiéddel. Volt egy mondatod, ami olyan halkan fejeződött be… a hangok puhán összecsukódtak, mintha elálmosodtak volna. Megcsókoltál… Ez volt a mondat végén a pont, a szavak puha ágya. Finom volt.
Mondtam már?…Most mondom!
És azt mondtam már, hogy most is mennyire szeretlek, Te 40 éves kamasz…? Hova lettek az életünkből a rossz dolgok? Nem is voltak. Csupa szép jut az eszembe… Az esküvőnkön kimentünk a mosdóba és sutyiban dohányoztunk. Jól néztem ki cigivel hófehér ruhában…
Azt hittem örökké tart a kisgyermekes időszak, aztán milyen hamar felnőttek a lurkók?
Tomikában Te vagy, Éviben én. Ők tovább visznek bennünket.
Megint karácsony este van… és a születésnapod. Még mindig nagyon szeretlek, s ezt szeretném Neked bizonyítani ezzel a nagyon értékes ajándékkal, amelyet erre a napra tartogattam.
Fogadd szeretettel a mozijegyet, amellyel megnéztük az első közös filmünket.
Mi volt az, ki tudja…?
A mozi már megszűnt, a székeket kidobták…
De mi még a régiek vagyunk.
Mikor odabújok Hozzád,
A szívdobogásod játssza a közös dalunk.
Remélem, elhalkul még sokszor a szavunk,
Mielőtt puhán – mint akkor – egymásnak csókot adunk.
Szeretettel: Karola
Télapó? Mesebeszéd!
 Pörgetem, pörgetem vissza az időt, s íme, újra
tizennégyéves hanyag, szemtelen kamasz lányka vagyok.
Otthon a család: Kistesó, nagytesó… bár anya mosdik,
apa főz…, de együtt lenni azért jó!
Kint hideg van.
A hóhullás nagy pelyhekkel kukucskál be az ablakon,
de engem aztán még ez sem érdekel.
Az asztalomon a sulitáskám tartalma szétterítve,
mégis inkább az akkor még csokiszínű májkl dzsekszont
vágom ki az ifjúsági magazinból.
Emlékszem, reménykedtem, hogy jól mutat majd a
lila virágos tapétán celluxszal kiragasztva.
Rendkívüli rutinnal rekesztettem ki a külvilágot, főként anyám agyonismételt mondatait:
Pakolj el a szobádban! Rend van az íróasztalodon? Mit fog szólni a Télapó, ha látja, hogy kilóg a zoknid a fiókból?
Jó, majd mindjárt… – mondtam unottan és elmélyülten folytattam a nyírbálást.
Valaki hangos kopogása mozdított ki a „munkámból”, áttáncikáltam a szobán ajtót nyitni.
Bár ne tettem volna! Tátott szájjal, félrecsúszott copffal bámultam a nagyszakállú, piros bundás emberre.
Anyám és a családocskám ártatlanul érdeklődve kukkantott be a szobába. Ki jött, kislányom?
A Télapó! – feleltem döbbenten. Kapaszkodtam a kilincsbe, s éreztem, eltűntek a hangok a torkomból, így képtelen voltam felelni a kérdéseire.
- Ejnye, no, nagylányka! Már azt hitted, csak a mesében létezem, ugye? Ej, ej, ez a mai fiatalság! Mondd csak, rend van a szobádban és az íróasztalodon? – dörmögte. Besántikált, épp csak addig ücsörgött a konvektor mellett, amíg a hópelyhek elolvadva belehúzódtak a kabátjába.
Aztán ajándékot osztott, és elment.
Faggattam anyuékat, ki volt ez a bácsi, de csodálkozva ők is csak annyit tudtak mondani:
A Télapó. Ki más? Azóta nem láttam, de várom minden decemberben. Összerakodok az íróasztalomon és a ház összes szobájában. Ha az idén eljön hozzám, megírom Neked!
APÁK NAPJA - Apu cipője...
 Apu. Apu bajszos volt. Kicsit mindig bökött az arca.
Apu ingének olyan jó illata volt – olyan apus.
Klassz dolgokat talált ki, mindenre volt egy jó ötlete.
Kiapadhatatlan kút volt számomra, amelyből mindig
meríthettem.
Esténként későn jött haza, alig bírtam kivárni. Különböző trükkökkel húztam az időt, hogy lefekvés előtt kicsit odabújhassak még a hazaérkező apuhoz.
Egyik este hiába vártam, nem jött... Már voltam háromszor inni, kétszer pisilni, lassan mentem az ágyamba…a sötétben is füleltem sokáig, semmi apus neszt nem észleltem. Elaludtam. Sok-sok este telt el és apu nem jött. Nappal elfelejtettem (vagy nem mertem) megkérdezni anyut, hol van, este pedig annyira reménykedtem, hogy nyitja az ajtót, hogy úgy éreztem, felesleges is lenne kérdezni, mert mindjárt ott van és viccesen "büdös kölöknek " nevez…
Egyik éjjel sírtam is apu miatt, annyira hiányzott. Tervezgettem, hogy ha nagy leszek, űrhajóval elmegyünk a Holdra. Alapos tervet eszeltem ki. Apu azonban nem jött, hogy megoszthassam vele. Következő este kitöröltem őt az űrhajó személyzeti listájáról. Helyette egy dino robotot viszek el, kinek minden cselekedetét én irányítom majd. Megnyugodtam és elaludtam.
Reggel nem kellett suliba menni és hallottam, hogy anyu pakol a konyhában. Mezítláb, halkan kiosontam. Az előszobában ott hevert APU CIPŐJE. Ágyban volt még, én ébresztettem.
-Apu, apu megjöttél?
-Büdös kölök... hoztam neked valamit Németországból! – mondta és berántott maga mellé
az ágyba birkózni. Ő volt a hatalmas hétkarú polip, én pedig a tengeralattjáró kapitánya.
Nevetéssel fényesített csatát vívtunk…
Örültem apu cipőjének, örültem apu illatának, örültem apu két erős karjának és örömömben előléptettem őt álmaim űrhajójának másodkapitányává!
Azt hiszed, úgyis tudja, mennyire szereted?
Mondd el neki egy levélben… amíg teheted!
Ki mondja meg, ha nem TE?!
Az esküvőm napjának kora reggelén ültem az íróasztalomnál és nézegettem a teendőkről szóló papírokat. A nap egyre próbált bekukucskálni az előző este berángatott sötétítő mögött. Erőteljes sugaraival tapogatta meztelen karomat.
Hirtelen kétség fogott el:
néhány óra múlva egy életre szóló szövetséget kötök egy sráccal, aki már három éve a barátom -, de vajon tudja-e, mit jelent ez nekem?!
Hirtelen mondatok tolultak fel bennem, azonnal el akartam mondani neki, mennyire szeretem.
Majd később – gondoltam - , most ezer a dolgom…
Mielőtt azonban belemenekültem volna a feladataimba, felfirkantottam egy papírra:
 "Ferinek elmondani, hogy ő a
legfontosabb számomra."
Ma reggel az íróasztalomnál ültem és az
alsó fiókból takarítottam a szemetet.
A nap kíváncsian próbált bekukucskálni a kifakult
sötétítő mögött. Feri tegnap próbaidőre elköltözött...
A gyerekek lementek a mamához és úgy gondoltam,
itt az ideje, hogy takarítás közben átfussak az életem
fontos eseményein.
A fiók volt a kapu – kapu a múltba.
Régi pillanatok keltek életre, miközben a tizenéve
ott porosodó kincseket nézegettem.
Az esküvői meghívónk, az első randink mozijegye, a kisebbik gyermekünk szétrágott cumija, a nagyobbik szőke hajtincse, az első lakásunk kulcsa…
Összekötöttem a közös múltunkat egy szalaggal és félretettem.
Amikor szivaccsal kitöröltem a fiókot, egy gyűrött papír akadt a kezembe. ...Kibontottam.
Ez állt rajta:
"Ferinek elmondani, hogy ő a legfontosabb számomra. "
Elolvastam és utána sokáig ültem a földön némán. A nap bátorítóan simogatta a karomat. Nem takarítottam aznap már egy percet sem, viszont megtettem azt, amit az esküvőm napján és az azt követő sokszáz nap egyikén sem.
Egy levélben megírtam Ferinek, hogy ő a legfontosabb számomra…
PEDAGÓGUS NAPRA - Tanárom emléke...
 Ki a tanár, akinek az emlékét a szívemben őrzöm? ...
Ki ő, aki úgy adott nekem, hogy észre sem vette?!...
Amit tőle kaptam, az sokkal több volt a tananyagnál. Értékeket adott,
amelyekhez igazodni tudok, korlátot, amelybe kapaszkodhatok.
Megtanította, miként nyissam meg saját énem ajtaját, ismerjem meg a
lehetőségeimet és a hatalmamat. A szemével biztatott, hogy járjam az
utamat. Olykor csak dörmögött és az állát vakargatta, miután felolvastam
neki a munkámat. Máskor sokatmondóan legyintett. Értettem, amit üzent
nekem, és minden jele lenyomatként rögzült bennem, mely aztán térképként
segített az eligazodásban.
Szárnyakat kaptam tőle, hogy repülhessek, de magamnak kellett rájönnöm, hogy miként kell használnom őket!
Akárhányszor sikerre viszek egy feladatot, amikor egyedül maradok magammal, gondolatban mindig megszorítom a kezét, a szemébe nézek, és azt mondom:
„Tanár úr, ezt is köszönöm!”
ANYÁK NAPJA - Örök gyermek...
A nagymamám tavaly volt nyolcvan éves. Összejött a család apraja-nagyja. Eljött a buliba aki akart és még az is, aki nem.
Az asztalon fehér abrosz, nyár eleji virágok, illatos kalács és habos kakaó. Mindenki megmosta a haját és a legszebb s legkényelmetlenebb ruhájába bújt. Én is egy túl szűk piros ruhában feszengtem. Kiszakadtam a mindennapi taposómalomból és belesüppedtem a családi zsongásba.
Néztem az egymásra hasonlító arcokat, figyeltem a szerepeket, próbáltam felfedezni az ál és őszinte öleléseket.
Apám már hatvan éves. Számomra hihetetlen hogy valaha fiatal volt. Hatalmas, szakállas ősz medve, aki folyton tekintélyt-parancsolóan dörmög. Mindenki tiszteli a tudásáért és felnéz rá, mert erős ember.
 Kinéztem az ablakon és láttam nagyanyámat és apámat,
amint az udvaron egy padon ültek.
Nagyi apám arcát nézte, bütykös ujjaival kisimította ráncos
homlokából az ősz tincseket.
Morzsákat takarított le a mellényéről és igazgatta a
nyakkendőjét. Gondoskodó anya volt, apám pedig egy
gondoskodásra váró kisfiú.
Csak néhány őszinte mozdulatot csíptem el. A rohanásban nekem
sem tűnt volna fel...
Akkor azonban részese voltam a titoknak: Jó, amíg azt suttoghatjuk valakinek: anyám és jó, amíg azt hallhatjuk tőle, gyermekem… szeretlek.
A szíved ötlete...
Tudtál már valaha örülni valaminek, ami természetes? Biztosan!
Megőrizted magadnak azt a pillanatot? Talán igen.
Felidézed időnként? Jó kérdés, ugye?
Ülsz a poros városban egy lakótelep melletti padon. Kicsit undorkodva foglalsz helyet, inkább nem is gondolsz bele, mi minden történhetett előtted azon a helyen.
Le kell ülnöd, fáj a lábad vagy a derekad, mindegy. Várnod kell, mert az ügyvéd vagy orvos vagy főnökjelölt csak negyed óra múlva fogad.
A piszok ráfeszül a házak falaira, mintha próbálná eltakarni a
színeket. Ezzel fakó egyenszürke köpönyegbe húzza az utcákat, s
közben azt sugallja: te sem vagy jobb, mint a többi!
Mielőtt belesüppednél a depresszióba, meglátsz egy csoport
muskátlit, amint boldogan ágaskodnak egy kis
balkonládában…
Forradalmi élénkpiros a színűk, a nehéz viráglabdáik időnként
méltóságteljesen bólintanak az enyhe szélben.
Bennük van a fiatalság ereje és az érett kor bölcsessége. Szirmaik feszülnek, mintha ez örömöt okozna nekik. Látni az igyekezetüket, ahogy jelezni akarnak Neked. Szórják vörös színüket, átitatják a lelkedet, felforrósítják a véredet, szinte érzed, tenni akarsz VALAMIT. Aztán leveleik friss zöldje megnyugtat, mint amikor édesanyád réges-régen a forró homlokodra tette a hűs kezét. És hallod a suttogást: SSS, minden rendben van!
Jaj, hány óra?! Menned kell. Nem gondolsz a virágokra többet soha. Nem idézed fel ezt a képet, amikor nehéz perceid vannak. Szerencsére mondanivalójuk lenyomatát tudtod nélkül megőrzöd a szívedben … és amikor kettőezerhét májusában piros muskátlit ültetsz a virágládádba, nem is tudod, hogy az ötletet nem az eszed, hanem a szíved adta.
|
Külön 